CoacheryA coachok útja sokszor rögös, vagy legalábbis az enyémet annak éreztem. Még most is annak érzem néha. Magányos műfaj, csak az ügyfelem van ott meg én. Kevés a visszajelzés, hogy amit csinálok, az jó, vagy nem jó, vagy mennyire jó. És mihez képest. Az ügyfelemen látom az aha pillanatokat és a felismeréseket, ahogy változik az arckifejezése, a testtartása, a légzése. Sokszor voltak (vannak) kétségeim, hogy amit csinálok, az elég jó-e. És arra, hogy hogyan lehet még jobban csinálni ezt a dolgot, arra nincs egységes recept. Ennek kapcsán jött a gondolat, hogy megszerezzem a nemzetközi coach minősítést.
It takes a long time to reach overnight success...
Saját magam és coach identitásom keresése közben kb. egy évvel ezelőtt, egy NLP gyakorlás során került elő, hogy mennyi coaching órám van már, és ez már elég lenne az ICF minősítéshez. Nem is az első szintre, hanem rögtön a másodikra! Az első reakcióm a meglepetés volt. Egyrészt korábban nem is nagyon gondolkodtam ICF tagságban vagy minősítésben. Nézegettem, de annyira nem fogott meg a dolog (itt kérek elnézést mindenkitől). Aztán a második gondolatban már a megerősítés jött, hogy igen, ez jó lenne nekem, ezt szeretném csinálni. Egyrészt egy kicsit saját magamat is megmérettetni, másrészt pedig a külvilág felé is mutatni, hogy van egy objektív mérce, aminek megfelelek.
Én mindig azt mondom mindenkinek, hogy a coaching olyan, mint egy fekete doboz. Nem transzparens. Nem lehet tudni, hogy ki mit csinál coaching címszó alatt. Így hát kézenfekvő volt a gondolat, hogy megmérettessem magam egy évek óta létező, kipróbált, hiteles mérce szerint, olyan emberek által, akik már sok mindent elértek a szakmában. Még akkor is, ha nem tudom pontosan, hogy kik ők.
Gyűjtöttem egy kicsit az információt, külön köszönet Kákonyi Anett, Fehér Zsuzsa és Séra Attila a támogatásért és az önzetlen segítségért, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésemre álltatok az információ megosztására! És amikor már tényleg teljesen kikristályosodott bennem, hogy ezt akarom, megkértem Bincze Beát, hogy legyen a mentorom. Örök hálám neked, hogy megosztottad velem a tudásod!
Csináltam tovább a coaching üléseimet, készítettem a hangfelvételeket, konzultáltam a mentorommal, mindig újabb és újabb információk jöttek. Volt, amikor azt éreztem, hogy hú, ez most nagyon jó beszélgetés volt, aztán visszahallgatva rájöttem, hogy sablonosak voltak a kérdéseim vagy rengeteget nyögtem benne és korántsem volt annyira jó, mint ahogy én először gondoltam azt. Na, jó, kezdjük akkor újra. Így ment ez jó darabig. Aztán meglettek a hanganyagok, frissítettem az ügyféllistámat, akikkel az üléseimet folytattam, véget ért a mentorálás, úgy tűnt, kedvező a csillagok állása, hogy jelentkezzek a minősítésre és effektíve elkezdjem feltölteni az anyagomat az ICF honlapjára. Ezt meg is tettem és a legnagyobb lelki nyugalommal vártam az értesítéseket, hogy miket fogadtak már el.
Vártam, vártam, de nem történt semmi. És egyszer csak BAMM, derült égből villámcsapás… kaptam egy emailt, hogy töltsek még föl anyagokat a tanulmányaimra vonatkozóan. Anno a tanfolyamok, amiket végeztem, nem voltak az ICF által akkreditálva, így a kompetenciákra vonatkozóan még további anyagokat kell feltöltenem a honlapra. Óriási hidegzuhany volt és egy kicsit a padlóra is küldött ez az információ. Mint amikor egy maratont futsz, aztán amikor már a célban vagy, akkor szól valaki, hogy bocs, rosszul mértük ki a távot, és kéne még futni 5km-t, mert még odébb van a cél…Ledobtam a láncot és egy hónapig felé sem néztem az ICF oldalának. Aztán mikor lenyugodtam, akkor elkezdtem összerakni ezeket az anyagokat is, ha már ennyi időt és energiát beleraktam a minősülésbe, akkor haladjunk tovább előre. Kicsit aggódtam, hogy amiket feltöltöttem, azok jók lesznek-e, de végül minden OK volt és nagyon örültem az emailnek, hogy mindent elfogadtak és elindult a hanganyagaim kiértékelése.
És nemsokára érkezett az üzenet, hogy jók lettek a hanganyagaim is, mehetek vizsgázni. Itt megint elfogott az aggodalom, hogy mi lesz majd… mi van, ha elhasalok a vizsgán… milyen ciki lenne. Minél előbb meg akartam csinálni. 155 kérdés 3 óra alatt. 🙂 Fincsi. 🙂 Másnap reggel lenémítottam a telefonomat és friss aggyal nekiültem a vizsgának. Kb. a felénél már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy van elég időm, így tartottam egy kis szünetet. És a végén tadám! sikerült. Kavarogtak bennem az érzelmek… szinte el sem hittem, hogy beérett majdnem ¾ év munkájának a gyümölcse. Hihetetlen boldogság járt át, úristen, sikerült, Nagy Erika, PCC vagyok! Bár a hivatalos eredményt még nem igazolták nekem vissza, azért a barátnőknek már elújságoltam…
A coachingban amennyire vannak receptek vagy metódusok, annyira nincsenek, mivel mindenki a saját egyénisége, szóhasználata vagy háttere szerint vezeti az üléseket. Fontos a bizalom, a kémia, hogy a coach és a kliens teljesen egymásra tudjon hangolódni és a kliens meg tudjon nyílni, amennyire csak lehet, és tud. Ha valaki coahhoz kar fordulni, érdemes szétnézni a piacon, hogy kivel van meg ez a fajta összhang és kinek a stílusa jön be neki. Mint ahogyan van egy húsleves recept, nagyjából ugyanazokkal az alapanyagokkal, de mégis mindenki nagymamája húslevese bár fantasztikusan finom, egy kicsit más.
Mit tanultam a sárga úton?
Hogy mindig van segítség és támogatás, mindig vannak tartalékok, mindig jönnek ötletek. Hogy ami első ránézésre ijesztően nagynak tűnik, az is feldarabolható emészthető falatokra. Hogy a szív és az ész együtt visznek előre, és akkor sincs semmi baj, ha nem látom az összes lépést az elejétől a végéig. Hogy a bátorság és a bizalom olyanok, mint a búvó patak, akkor is ott vannak, amikor éppen nem láthatóak.
Egy korszak lezárult… vagy lehet, hogy csak egy állomás az úton. Mint egy nyelvtanulás, vagy a harcművészetek, vagy az argentin tangó… mindig lehet egy újabb szintre emelni a tudást és a tapasztalatot. Hogy hogyan tovább a coachok útján? Egyelőre nem tudom. Gyakorlom, amit eddig tanultam, és várom, hogy megszólítson a következő kivívás.
